♣♣♣21.rész♣♣♣

Sziasztok! Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni a késésért! A részbe már tegnap bele kezdtem, de csak ma tudtam befejezni. Nem húzom tovább a szót, íme a 2. évad 1. része:

Azóta a nap óta rengeteg idő telt el. Rengeteg idő, ami alatt sikerült kipihennem magam annyira, hogy folytatni kezdjem a félbehagyott küldetésemet. Ahhoz, hogy egyszer a mennyországba juthassak, muszáj a lelkemnek teljesen megtisztulnia, így nem hagyhatom abba a bocsánatok kérését.

A letartóztatás óta szinte minden nap találkoztam Melissával és felügyeltem az étkezését is. Hála az Istennek, újra eszik. Kisöcsémmel pedig bővült az eddig Jason-ből és Percy-ből álló társaság. Marcus jól megvan, a probléma csupán annyi, hogy így ő is benne van abban a Sztrájkban, amit az utóbbi két fiú kezdeményezett, pont emiatt a feladat miatt. Elhatározták, hogy márpedig ők nem hajtják végre, mert nem fognak mindenkitől bocsánatot kérni. Azóta pedig az időt általában Rosalyéknál töltik, Jason szobájában, a fiú volt játékaival. 
 Dwain még mindig neheztel rám és Melissára is, mert ő jóban van velem. Soha nem értettem azokat a fiúkat, akik a lánytestvérük minden barátját utálják, csak azért, mert ő jóban van velük.  
 Curtissel továbbra is jó barátok vagyunk. Mostanában azonban nem találkoztunk sokszor, mert ugye én az időm nagy részét Melivel töltöttem, ő pedig vagy Jasonékkel vagy Lewissel volt. Az utóbbinak a nyakán még mindig ott vannak barátnőm kezeinek a piros nyomai és nem is nagyon akarnak elmúlni. Melissa már bocsánatot kért tőle és, bár a fiú megbocsátott, még mindig ugyanúgy haragszik rá és fél tőle. Mondjuk meg lehet érteni.

A szüleim is nagyjából megvannak, bár anyukám pszichológushoz jár, mert nem tudja nagyon feldolgozni azt, ami az elmúlt egy hónapban történt vele.
 Szerintem mindenkit leírtam. Vagyis majdnem….valakit kihagytam. Ez a valaki pedig Molly, akivel én még nem beszéltem, de Meli már bevallotta neki, hogy ő volt a gyilkos. Állítása szerint az előbbi teljesen ki volt akadva. Még nem mentem azóta el hozzá, de már ez is tervben van.

Ma elhatároztam, hogy tényleg folytatom a feladatot, úgyhogy elővettem a zsebemből a rég nem látott, szakadozott papíromat és hunyorogva néztem, ki a következő. Aimee, a 17éves unokatestvérem volt soron, így hát el is mentem hozzá és a családjához. Le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk, ő is rendelkezik a White családra jellemző, smaragdszínű és jellegzetes formájú szemekkel és a barna hajjal. Egyke és eléggé elkényeztetett lányról van szó, így, mikor még nem voltam jóban Mollyval, hozzá tudtam hasonlítani.

Megérkezésemkor a lány éppen a franciaágyában olvasott. Félreértések elkerülése végett: divatmagazint. Mikor meglátott, nekem köszönni sem volt időm, mert ő lerohant a lépcsőn és folyamatosan ezt sikítozta:

 - Segítség, Anya szeleeeeeeeeeem! - hát, majdnem megsüketültem. Ja igen, elfelejtettem írni, hogy szegénykém aggyal nem nagyon rendelkezik, max. annyival, ami a divathoz kell. Így inkább láthatatlanná változtam, átlátva azt, hogy Aimeevel nem fogok egykönnyen beszélni és a bocsánatkérést is nagyjából fújhatom. Mire az édesanyja felért, már nem látszódtam.

- Itt ált -   bökött belém a lány, nem tudva, hogy még mindig ott vagyok.

- És hogy nézett ki?

- Pont úgy, mint Abigail. Te jó ég, létezik, hogy Ő jött vissza kísérteni hozzánk?

- Persze, csakis azért jöttem. - forgattam a szemem unottan.

- Hallottad? - kérdezte ijedten unokatesóm az édesanyját, aki lesápadt. Én okos persze megfeledkeztem arról, hogy hallanak. Jellemző.

- I….Igen. - válaszolta az utóbbi ijedten. Mindegy minden alapon ezután már megint megszólaltam:

- Bocsánat! - búgtam, majd kíváncsian néztem magamra, hogy most vajon mim változik. A karom volt soron.  Elhatároztam, hogy én akkor megyek is, ezért kiléptem a hatalmas szoba cicomás ajtaján.

Alighogy ezt megtettem ugrottam is egyet, mert hirtelen hangos ugatás hangja töltötte be az egész emeletet.  Forest, Aimee kutyája volt e hang gazdája, aki bár nagyon kedveltem, most nem az aranyos szót juttatta az eszembe. Pedig az.  Egy hosszú szőrű, de apró kiskutyáról van szó, akit és csak Estie- nek hívtam, mert valahogy nem értettem, hogy az miért jó, ha egy állatot „erdő”-nek hívunk. Valószínűleg a szagomat érezte meg, amit sajnos már nagyon jól ismert, ezért játszani akart velem. Össze-vissza kezdett ugrálni körülöttem és nagyon úgy tűnt, látja, hogy ott vagyok. Próbaként lerohantam a lépcsőn, megbizonyosodva arról, hogy jószág követ, tehát tökéletesen tisztában van azzal, hogy ott vagyok.

Inkább visszamentem a tisztító tűzbe, hogy kérdőre vonjam azt, aki jobban ért ehhez.

- Szia Abigail!

- Jó napot! Csak azért jöttem, mert amikor a feladatomat teljesítettem, ott volt egy kutya, aki látott.

 - És ez természetes. Elnézést, elfelejtettem mondani, hogy a láthatatlanná válással csak és kizárólag az élő embereket tudod megtéveszteni. Szóval ez az állatokra és a szellemekre nincs hatással. Baj volt belőle?

- Nem, mert eljöttem. De most inkább visszamegyek, hogy megnézzem, azóta mi van.

Az unokatestvérem és édesanyja továbbra is abban a szobában tartózkodtak, ahol hagytam őket. Még mindig rólam, vagyis A szellemlányról volt szó.

- Hívom a szellemvadászokat. - közölte az anyuka és Aimee is egyetértően bólintott.

Hogy miket? Aztán beugrott. Régebben (mikor még éltem,) már sokszor hallottam erről a társaságról, de mindig lenéztem őket, mert mint az emberek 99 %-a, én sem hittem abban a lényben, ami most én is vagyok.  Fél óra és ideér a „KÁVÉ”, vagyis a „Kísértet Vadászok” csapata. Ajjaj.  

♣♣♣20.rész♣♣♣

Hali! Úristen, el sem hiszem, hogy most fejezem be az első évadot. Hogy már több, mint egy fél éve vezetgetem ezt a kis sztorit. Mikor telt el ennyi idő? Na, de nem húzom tovább az időt, íme az évadzáró rész:


Nehezemre esett, de otthagytam Melit, a testvérével együtt és befutottam a rendőrségre. Az emberemet kerestem, akit kis idő múlva meg is találtam.

- Jó napot!

- Sza Abby! Hogyhogy itt?

- Emlékszik arra, amikor mondtam, hogy az elrablóimnak valaki pénzt ad? - a férfi aprót bólintott.  - Na, megtaláltam őt is. - írtam fel közben egy cetlire Melissáék apjának a nevét, amit leírva át is nyújtottam társalgásunk rajtam kívüli egyetlen tagjának.

- Nagyon köszönöm! Az embert minél hamarabb elkapjuk és letartóztatjuk.

- Én köszönöm, viszlát! - fordultam meg mosollyal az arcomon, ami egy pillanat múlva le is fagyott. A két testvérrel találtam magam szemben. Melissa zokogva vette elő telefonját és remegve tárcsázott. Észbe kaptam és villámgyorsan kiütöttem a kezéből a készüléket, ami széttörve esett a padlóra.

- Nem hívjátok fel! Sajnálom, de az apátok bűnöző, ezért itt a helye. - skandáltam el újra az igazságot.

Melissa dühösen nézet rám, majd sírva kirohant az épületből. Dwain is követte, így egyedül maradtam.

Folyamatosan bizonygattam magamat arról, hogy igenis jó volt, amit tettem. Sikerült, szinte teljesen. Az utolsó hiányzó részecskét pedig nemsokára sikerült beillesztenem annak a bizonyos „szintének” a helyére. Mégpedig akkor, amikor előttem hurcolták el a gyilkosaim főnökét, avagy Melissa apját, bilinccsel a kezében. Diadalmasan mosolyogtam rá, így megkaptam a „megöllek” pillantást, amitől még az örömkönnyem is kicsordult. Szerencsére ennek az „örömkönnyecskének” sikerült visszalöknie az ellenségét, a „sima könnyecskét” a helyére és így nem olyanokra gondoltam, hogy az az ember tulajdonképpen tényleg megölt, csak nem személyesen.

 De mindegy, ez már csak a fájó múlt. Most a jelen a legfontosabb. Vagyis az, hogy azt az embert, akinél gonoszabbal eddig még nem volt szerencsém találkozni, letartóztatták. Vagyis letartóztatják, pár óra múlva.

#3 órával később#

Alig tudtam elhinni, amikor ott álltam abban a teremben és láttam, amikor kimondták az ítéletet. Az a gyalázatos megpróbált mindenkit, akit csak tudott, lefizetni, hogy enyhítsenek bűnén. Nem mondom, ezekben a pillanatokban milyen düh fortyogott bennem.

Nem sikerült senkit sem meghatnia, ő is odakerült, mint cinkosai. És ott is marad. Örökké

A letartóztatás közben még többször meg akart szökni. Őszintén nem tudom, mit hitt, mert úgy körül volt véve, hogy szerintem jó, ha levegőt kapott.

 

 Dwain és Melissa  bejöttek a rendőrségre, meglátogatni az apjukat. Amikor a lány meglátott, elkapta rólam a tekintetét és megint sírni kezdett. Láttam rajta, hogy akkor se nagyon csinált mást, ezen kívül, mindenesetre enni biztosan nem evett. A rossz hír az, hogy nem is szándékozik. Mivel Vele nem tudtam volna beszélni, az öccsével próbáltam.

- Dwain, beszélhetünk? - kérdeztem.  A fiú bólintott, majd közelebb jött hozzám.

- Figyelj kérlek Melire, mert megint nem akar enni!

- Igen, vettem észre. És tudod, ki miatt? Várj, hadd gondolkozzak! Jaj, megvan: MIATTAD! - emelte fel a hangját, amitől kissé megrettentem.

- Sajnálom!

- Sajnálhatod is! Elárulnád nekem, hogy ezt most miért kellett? Vagy azt, hogy ezek után mit vártál? Azt, hogy én vagy Melissa majd tárt karokkal futunk eléd a rendőrségre és hálásak leszünk azért, mert miattad - hangsúlyozta ezt a szót- letartoztatták az apánkat. Ha nem baj, most elkergetném ezt az illúziót. Mert NEM! Képzeld el, nem vagyunk boldogok sem hálásak. Ja, és nem is leszünk, legalábbis én biztos nem. - hagyott ott.

Elképedve meredtem a semmibe, még csak nem is pislogtam. Közben Dwain behívták, így a nagy folyóson csak én és Melissa maradtunk. Az utóbbi sírva rogyott le egy padra. Mondanom sem kell, végig hallotta amit az öccse közölt velem.

Lassan odalépkedtem mellé, majd leültem én is a padra. Óvatosan megsimítottam a karját, mire ő felkapta a fejét és rám nézett. Nem szólt semmit, csak zokogva ölelt át. Meglepődtem, majd elmosolyodtam. Nem is haragudott rám. Lehámoztam magamról, majd suttogva megszólaltam:

- Sajnálom! - mondtam neki is.

- Tudom. De azt is tudom, hogy ez a helyes, amit tettél. Csak hát, így nehéz, mert ő az apám. És az is nehéz, hogy tudom, hogy rossz. És ezt érdemli. Csak attól még én szeretem és bár abban nem vagyok biztos, hogy ő is engem, én örökké szeretni fogom, akármit csinált.

- Hé, ő is szeret téged, a maga módján, hidd el! És nyugodj meg, majd segítek neked. Most viszont gyere és elmegyünk egy étterembe, hogy egyél valamit.

A lány engedelmesen jött utánam, valószínűleg már nagyon éhes volt.

Rengeteget beszélgettem vele, ami már nagyon hiányzott. Visszamentünk a rendőrségre, hogy még ő is tudjon beszélni az apjával, én pedig hazamentem és nagy mosollyal az arcomon, feküdtem le aludni.